Zsoltárszemle

Visszatekintés a Tiszatáj zsoltáros tematikájú lapszámára

A tematikus gyűjtemények egyfókúszúságot ígérnek, de ez korántsem jelent egyhangúságot. Eredet és parafrázis – A Zsoltárok könyvének aktualitása címmel jelent meg a Tiszatáj tematikus lapszáma 2022 decemberében. A zsoltártematika úgy működik, mint a prizmán belépő fény. Az egységes téma ellenére sokszínűbb anyagot elképzelni is nehéz lenne, még úgy is, hogy a lap zsoltárparafrázisként csak lírai szövegeket közöl, amivel a fókusz tényleg eléggé szűkre vett. Cserébe a lírai blokkok mind motívumkincsüket, formájukat és a zsoltárokkal kapcsolatos kiindulópontjukat tekintve is széttartóak, sokoldalúak. Más tekintetben viszont a gyűjtemény megengedőbb a zsoltármeghatározással kapcsolatban, találunk tanulmányt a Biblia más részéből idézett siratóénekről vagy magyar gályarabok énekéről is. Motivált, érdekfeszítő szövegek ezek, amelyeket olvasva nem lehet kikerülni a kérdést, hogy vajon mi a zsoltárok korokon átívelő, töretlen sikerének, életrevalóságának az oka. Tudjuk-e, mi egyáltalán a zsoltár?

A keresztény kultúrkör, és így a magyar líra történetében sem volt olyan időszak, amikor zsoltárparafrázisok, zsoltárfeldolgozások ne születtek volna. A régiségben a fordítás, a zsoltárok irodalmi nyelvre ültetése volt a zsoltárparafrázisok fő problémája, később a magyar zsoltárköltészet főképp a panaszzsoltárok hangján artikulálódott, majd a századforduló környékén váteszi hangból formálódott egyénibb, nemzetközi tendenciákba is illeszkedő hanggá. A zsoltár jelen volt a modern és a posztmodern időkben, ahogyan jelen van a kortárs irodalmi színtéren is. A lapszám elmélyült, problémaérzékeny szövegei alátámasztják a címben foglalt állítást, mely szerint a Zsoltárok könyve ma is aktuális és releváns poétikai kiindulópont, „eredet” lenne. A zsoltárok lírai előszövegként való hivatkozása régre nyúlik vissza. A Zsoltárok könyve a zsidó-keresztény kultúrkör egyik legnagyobb presztízsű, ebből következően széles körben idézett szövegegyüttese, amely számos kötődési pontot kínál a líra számára.  Ehhez még hozzájárul, hogy a zsoltárok szakrális voltuk miatt azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy a „mondhatatlan” kimondható a segítségükkel. Párbeszédességük felhívás, de legalábbis alkalom a „megnevezhetetlen” megszólítására.

A Tiszatáj zsoltár-összeállítása felvonultat verset, tanulmányt, esszét, interjút, jegyzetet. A szövegek nem rendeződnek rovatokba, hanem az olvasásélményt segítő módon, egyenletesen elosztva követik egymást, váltakoztatva verses blokkokat és értekező szövegeket. A különböző egységeket Kondor Attila tágas terű, meditatív, elgondolkodtató illusztrációi tagolják. A lapszám különlegessége, hogy a verses tartalomra több helyütt reflektálnak az elméletibb jellegű szövegek, mint amilyen Borsodi L. László parafrázisait megelőző szerzői jegyzete, Szlukovényi Katalin Anne Sexton-ciklusának fordítását követő tanulmánya, vagy az interjú, amelynek egyik résztvevője Lackfi János egy zsoltárátiratával is jelen van, másik résztvevőjének, Vörös Istvánnak zsoltárátirataival pedig tanulmány foglalkozik.

Izgalmas a zsoltárösszeállítás szerzőinek névsora is. Induló szerzők, mint például Borbíró Bíborka vagy Sánta Miriám, Vajsenbek Péter, Veszprémi Szilveszter mellett találkozhatunk többek között Darvasi László, Gergely Ágnes, Petőcz András, Terék Anna, Tőzsér Árpád nevével, hogy tényleg csak néhányat említsek a szám szerzői közül. Több generáció kortárs zsoltárait egészen rendkívüli élmény együtt olvasni. Főleg, hogy a lapszám szélesebb kontextusba helyezi a kortárs szövegeket. Amellett, hogy gazdag kortárs anyagot mozgat, egyúttal reflektál a korábbi magyar zsoltárhagyományra, és világirodalmi kitekintést nyújt az amerikai vallomásos költészet egy zsoltáros epizódjára is. Így lehet, hogy a magyar kortárs versek és a rájuk válaszoló elméleti szövegek mellett a lapszámban olvashatunk jegyzetet a magyar református gályarabok énekéről Móser Zoltántól, tanulmányt Babits három zsoltáráról Szénási Zoltán tollából, valamint először olvashatjuk magyarul a mostanában többek között a Versum-Könyvek sorozatnak köszönhetően a magyar irodalmi köztudatba is egyre inkább bekerülő „vallomásos” költő, Anne Sexton zsoltárciklusát.

A szövegekből, legyenek azok líraiak vagy értekezők, szerteágazó tendenciák bontakoznak ki: némely szöveg a zsidó szöveghagyományhoz kötődik, némely szöveg a zsoltárok krisztológiai olvasata felől kínál kapcsolódási pontot, megjelennek a katolikus, a protestáns hagyományok jellegzetességei, de az ősi magyar hitvilág is felbukkan a válogatásban. Hagyománytisztelő, aktualizáló, kontextusváltással játszó, szubverzív, vallásos áhítattal átszőtt, Istenhez fohászkodó, istenkereső, istenhiánnyal küszködő és még ki tudja a zsoltárokkal milyen árnyalt kapcsolatban álló szövegek ezek, megannyi, viszonyukba foglalt kérdéssel a zsoltárok felé.

Az első nagyobb verses blokkban Veszprémi Szilveszter, Lapis József, Terék Anna és Miklya Zsolt szövegeit olvashatjuk. Veszprémi Szilveszter verse nem jelöli szembeötlő módon, hogyan kötődik a zsoltárokhoz, de a szöveg kiindulópontja, beszédhelyzete, képhasználata a zsoltárokét idézi. Istenkereső, vívódó költeményében nem is zsoltár, hanem egyházi liturgiában gyakran énekelt dicséret (Szent vagy, szent vagy, szent vagy) tűnik fel. Ez jól szemlélteti azt a jelenséget, hogy a zsoltárokkal kapcsolatos konnotációk (vallásos ének, templomhoz kötődő gyerekkori emlék stb.) esetenként a zsoltárok helyére lépnek, nem differenciálódnak a liturgiában szereplő mindennemű egyházi énekek.

Lapis József szövege: Beszédtöredékek a halálról szorosan kötődik az ószövetségi zsoltárokhoz. A töredékek jelöletlenül tartalmaznak zsoltár- és bibliai idézeteket, a versek megszólalója így teszi fel régi-új, az emberi létezést érintő kérdéseit. Szóhasználatában a zsoltárokéhoz képest néhol aktualizáló beszélő alakja a zsoltárok antropológiájával harmonizál, Istenhez képest „saját vakságára vak bogár”, a naphoz képest árnyék. A fény-árnyék, a mélység-magasság, a vakság és látás, beszéd és némaság kettősei a zsoltárok Seollal kapcsolatos fogalomkörét idézik, ahogy a Zsolt 88,12 zsoltáros kérdésének parafrázisa is: „Beszélek-e a sírban szeretetedről?” A bensőséges hangvételű szöveg felidézi, és a jelenbe ülteti azt az őszinte viszonyt, amellyel a régi kor zsoltárosa fordul az Úrhoz. Az első sor, „Uram.”, ezt a viszonyt mint a további megszólalás alapját deklarálja. A töredékek az ószövetségi zsoltárok kételyeiből is merítenek, a versbeszéd pedig ezt szaggatottságában képezi le, egy-egy töredék gondolatritmusokból építkező soraiból mint önállóan is olvasható, rövid versekből építkezve. Ez az Úrhoz közelíteni vágyó, keresgélő beszéd bogárként araszol, repül, felperzselődik. „Mindennap kitárom feléd a szárnyam”.

Más viszonyt tükröz a következő vers, Terék Anna Levegő című verse. A megszólítás itt hátravetett, sorvégi helyzetben lévő kisbetűs „uram”, amely megszólítás a zsoltárválogatás kontextusán túl a szerző Háttal a napnak című kötete felől is értelmezhető. A Háttal a napnak recepciója éppen az „uram” mint megszólított miatt gyakorta pedzegeti a költemények Istenhez szóló beszédként való értelmezésének lehetőségét. A vers a mottóul választott Zsolt 22,15 átirata. A zsoltárszakaszt kibővíti, ugyanakkor leválasztja az eredeti kontextusáról és egy jellegzetesen teréki szövegvilágba írja át, miközben a magyar lírai hagyományra is reflektál.

Nem Terék Anna verse az egyetlen a lapszámban, amelyiknek hangsúlyos előzménye van szerzője életművében. Ebben a később bemutatásra kerülő Gergely Ágnes szöveggel is rokon. De nem előzmény nélküli a soron következő mű sem: Miklya Zsolt Zsoltárok hívására című versfüzére, amely a 114., a 126. és a 22. zsoltárt idézi fel, Miklya Zsolt zsoltárihletésű műveinek sorába illeszkedik. A folyóiratban szereplő versei ritmusos, és részben rímes feldolgozások. A Jelnyelv és az Olyanok… című versek jelölten a 114. és a 126. zsoltár nyomán születtek, nagy mértékben támaszkodva az eredeti zsoltárokra. A Jelnyelv a bibliai zsoltárban megjelenő epifániát tömegmészárlás helyszínére írja át, az egyiptomi szabadulást ilyen módon szembeállítja a modern kor, a jelen sorsfordító eseményeivel, és a helyettes áldozat tematikáját működteti: „szenvedésünket újraéled. / Tömegsírba te fekszel.” (Jelnyelv). Az Olyanok… az eredeti zsoltárral szintúgy kontrasztot képez, itt az eredetivel szemben nincs szabadulás: „Olyanok vagyunk, mint a bámulók, / a világ szemünk előtt vész el”, sőt rabság van: „Hány élet kell kikapcsolni a jeladót, / amit egy játékprogram vezérel?” A versfüzér Álomdíszlet című harmadik verse narratív elemeivel és színházi tematikájával ezeknél lazábban kapcsolódik a zsoltárok képi és nyelvi eszköztárához, viszont tartalmaz egy tipográfiai kiemeléssel jelölt idézetet: „Éli, éli lámá sabaktáni”. Mint ismert, ez az a sor, amelyet Jézus Krisztus a 22. zsoltárból idéz a kereszten (Zsolt 22,2). A versben ezzel összhangban megjelenik a megváltó képe, de ugyanakkor a hiánya is: „Hamar leléptél”. Így az epifánia és helyettes áldozat (Jelnyelv), majd a szabadítás (Olyanok…) után a megváltás képe rajzolja ki a három vers tematikai ívét, amely egyfajta inverzként áll kontrasztban az eredeti zsoltárokkal. Érdekfeszítő és koncentrált vállalkozás.  

Az első verses blokkot Borsodi L. László szerzői jegyzete és válogatott zsoltárparafrázisai követik.  A jegyzet a zsoltárparafrázis fogalmával hosszabban foglalkozik. Ebből több rövid részletet is válogattam, mert szemléletesnek tartom, hogyan keresi a szöveg a zsoltárok és parafrázisok metszetét anélkül, hogy bármelyiket meghatározná. A „parafrázis talán érzékelteti a Zsoltárok könyve iránt tanúsított tiszteletet”, de „megmarad azoktól való távolságuk”, „a parafrázis a megidézés módjára hívja fel a figyelmet” „a zsoltárparafrázisok monológja pedig arra elég […], hogy a rejtőzködő szent felé tartson, őt keresse, a nyelv által a nyelven túlit […]”. Ilyen, hét istenkereső zsoltárparafrázis-„monológ” követi a jegyzetet. A bevezetőként funkcionáló jegyzet hatása lehet az, hogy a verseket némiképp irányított módon olvassuk. (A lapszámban egyébként ennek a gyakorlatnak a fordítottjára is van példa: az Anne Sexton szövegéhez készült tanulmány a versek után kapott helyet, azokat helyezi, utólag, kontextusba.) Töredékesen, a saját versanyagba, saját hangba átszűrve, változatos módokon dolgozzák fel a zsoltárokat, miközben a magyar zsoltáros hagyományhoz is kapcsolódnak (pl. Baka Istvántól választott mottó).

A verseket tanulmány követi, mégpedig nagyobb lélegzetű teológiai tanulmány, amelynek célkitűzése, hogy Türosz királyának rejtélyes személyét és siratóéneke záró átokformulájának pontos jelentését meghatározza. Az idézett részlet nem a Zsoltárok könyvében, hanem Ezékiel könyvének 28,11-19 részében található, s nem esik benne szó zsoltárokról. Talán a zsoltárműfajok révén kerülhetett a válogatásba, a zsoltárok egy megengedőbb meghatározása alapján, amely a siratóéneket a zsoltárok körébe utalja, bár erre maga a szöveg egyáltalán nem reflektál. A lapszám ebben a kérdésben nem foglal állást, talán csak – ahogy korábban már utaltam erre – annyiban, hogy parafrázisként lírai szövegeket közöl, aminek megfelelően az értekező szövegek tárgyai is lírai művek.

Újabb lírai blokk: Vajsenbek Péter és Sánta Miriám lendületes, szuggesztív erejű versei és Petőcz András rétegzett, aprólékosan kimunkált költeményei nagyon különbözőek, különbözőségükben pedig a szakaszon belül egymást erősítőek. Vajsenbek Péter profetikus hangvételű, bibliai képekkel operáló, apokaliptikus képeket felvonultató versét követi Petőcz András versfüzére, amely formai szintézisre törekszik a Zsoltárok könyvének költészetével, egyúttal a parafrázis hagyományos műfaji ajánlásait is komolyan veszi. Annyiban legalábbis, hogy a mottóul választott részleteket parafrazeálja. Azonban a kontextusból kiragadott részletekhez az ószövetségitől eltérő jelentést kapcsol.  A végeredmény nyugtalanító, mert amíg a zsoltárokban megjelenő krízisekre érkezik felülről jövő megoldás, addig itt a zsoltáros parallelizmusok mint önmaguk visszhangjai magukhoz térnek vissza, például amikor a választalanságot panaszolják: „de nem válaszol senki, soha senki sem válaszol, mindenki hallgat, / a hallgatás a válasz, így beszélgetünk” (Zsoltárparafrázis – Elfáradtam). A további két vers (Zsoltárparafrázis – A Seol kötelei; Zsoltárparafrázis – A nyugvóhely megkeresése) az elmúlástematikát teljesíti ki, középpontba a Seol és a temetkezőhely motívumait helyezi.

Sánta Miriám versében a népi hiedelemvilág, a babonás hit mint konzerváló nyelvi erő jelenik meg. Az Ima az átmenetiséghez refrénként visszatérő imaformulája: „Adj szerelmet Babba Mária”,és a refrént követő verssorok néhány elemének változása: „holdba öltözött asszonyok” …; „holdból kilépő asszonyok” …; „holdban lakozó asszonyok” … együttesen képviselik az átmenetiséget. A népi áhítat természetét megjelenítő mű hangsúlyos eleme az organikusan építkező, részben állandó, részben változó refrén. Ezeknek a kollektív imádságoknak az életrevalósága alkalmazkodóképességükben rejlik, átmenetiségük a megmaradásuk záloga.

Hiánypótló a következő blokk Anne Sexton O Ye Tongues, magyarul: Ó ti nyelvek ciklusának fordítása Szlukovényi Katalin fordítói jegyzetével. Bár Anne Sextont mint a konfesszionista költészeti irányzat tagját a legfontosabb amerikai költők között tartják számon, magyar recepciója megkésett, mostanában kapott lendületet azzal, hogy itthon is megjelent több, magyarul eddig nem ismert szövege.

A „vallomásos” líra az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején bontakozott ki Amerikában. Hazánkban a csoport képviselői közül főleg Sylvia Plath neve került be az irodalmi köztudatba. Az irányzat elnevezését arról kapta, hogy képviselői kendőzetlenül írtak a közvélemény számára addig tabuként kezelt témákról, traumákról, nyers őszinteség, közvetlen hang jellemezte költészetüket. A „vallomásos” címke olyan tematikus jegyekre koncentrál, mint a testi-, lelki-, mentális betegségek, gyarlóság, vívódások őszinte, nyers artikulálása, azonban a megnevezést és az alapjául szolgáló indoklást a kezdetektől fogva kritika érte. Ahogy a fordító is ajánlja, a „vallomásos” címke problémáiról magyarul Branczeiz Anna tanulmányait érdemes elolvasni.

Anne Sexton ciklusának tudomásom szerint ez az első magyar nyelvű megjelenése. Maga a ciklus tíz szabadversből áll, amelyeknek sorai versenként felváltva jellemzően a Legyen és a Mert (Let it és For) felütéssel kezdődnek. Ezeknek bibliai konnotációi felidézik az ószövetségi teremtéstörténetet, miközben sorról-sorra képződik meg a versek sajátos világa. Szlukovényi Katalin jegyzetében kimutatja a szöveg rokonságát Christopher Smart XVIII. századi angol költő Jubilate Agno című művével. Christopher Smart perifériára szorult, számkivetett szerző volt, aki ugyanakkor forradalmi szellemben alkotott, mintát adva több, vele sorsközösséget érző utódjának is. Többek között éppen az ismétlődő sorkezdetek azok, amelyet Sexton elődjétől átvesz. A tíz zsoltárból álló ciklusban a teremtés performatívuma egyúttal a teremtett világ bemutatása is. „Legyen egy föld, amely lombfűrész-alakú, és mindannyiótokhoz illik.” A „Legyen” kezdetű zsoltárokra jellemző, hogy dicsérik a teremtést. Ennyiben az Ószövetség teremtészsoltáraival is összhangban állnak, ahol a teremtett világ dicsérete Isten dicsőítésének túláradó örömében csúcsosodik ki. A „For” / ”Mert” sorkezdetű versek, ahogy a fordító megjegyzi, magyarázatot vezetnek be. Ezek a magyarázatok éppoly erős világteremtő erővel bírnak, mint a „Legyen” kezdetű mondatok: „Mert sápadtan feküdtem, mint a liszt, és gumicumin át ittam a hold levét.” (Negyedik zsoltár) Ahogy haladunk, a ciklusban egyre gyakrabban és hangsúlyosabban jelenik meg Anne, Christopher, illetve Anne lányának alakja, ezek a szorosan összefonódó, egymásba folyó körvonalú alakok: „Mert a születés betegség volt, és Christopher meg én találtuk fel a gyógymódot. / Mert varázslatot nyelünk, és mi hozzuk világra Anne-t” (Negyedik zsoltár). Engem magával ragadott az a gazdag benső világ, amelyben a lírai én megképződik, mozog, lenyűgöző ennek az ízig vérig női nyelvnek a bátorsága és éleslátása. A spontaneitás, az infantilis gyermeknyelvi stílusjegyek, és a keresgélő, formálódó lírai én perszónájának hitelessége mind-mind gondos és tudatos szerkesztőre utalnak. A képekben burjánzó, élőbeszédszerű, ugyanakkor redukált versnyelv ma is újszerűen, frissen hat, a fordítás pedig hűen adja vissza azt az eszköztelennek tetsző, spontán nyerseséget, amely az eredetinek is sajátja. A ciklus jó szívvel ajánlott mindazoknak, akik örömmel olvasnak ehhez hasonló sorokat: „Bukkanjatok elő egy leopárddal, aki az ágon át szivárog, mint az olaj, és tappancsa vattaléc” (Ötödik zsoltár). Jelentős mű, igazán nagy öröm, hogy magyarul is olvashatjuk.

A világirodalmi kitekintés után ismét kortárs magyar zsoltárok következnek. Aki a hazai zsoltárirodalmat figyelemmel kíséri, gyakorta ütközhet két, ezen a téren is termékeny szerző műveibe. A lapszám Lackfi Jánossal és Vörös Istvánnal közöl páros e-mail interjút, amelyet két kapcsolódó írás követ: Varga Anikó Vörös István CXII. zsoltárát elemző tanulmánya, és Lackfi János Az iszonyat zsoltára című verse.

Az illusztrációk határolta szakaszok felosztása szerint ehhez a részhez tartozik még Gergely Ágnes verse is, azonban jellegét tekintve ezt inkább a következő, egyben utolsó szakaszhoz áll közelebb.  Gergely Ágnes és Tőzsér Árpád versei után rövid tanulmány, majd a lapszám utolsó három verse következik. Gergely Ágnes és Tőzsér Árpád zsoltárai a különben is erős válogatás kiemelkedő darabjai. Általánosabb történeti távlatba, ezen belül keresztény (és részben magyar) kultúrtörténeti kontextusba helyezik a zsoltárokat.

A történeti és irodalmi allúziókkal kapcsolatos megállapítás Tőzsér Árpád verseire úgy tűnhet, jobban vonatkozik: Gergely Ágnes versében önmagában véve ezek nem feltétlenül markánsak, általánosabban járványok, háborúk és pogromok kerülnek benne említésre. A megállapítás mégis helytálló, ha figyelembe vesszük, hogy a versnek van egy harminc évvel korábbi párdarabja, a 137. zsoltár 1992-ből, amely nagyon is erősen épít a (magyar) irodalmi hagyomány költői szerepvállalással kapcsolatos motívumaira. Az angolos műveltségű Gergely e korábbi versét Chaucer stanzában írja, amely önmagában is felfogható a költészet, a kultúra eszménye melletti kiállásként. A két zsoltár szoros kapcsolatban áll egymással. Zsoltárműfajukat tekintve az eredetijük panaszzsoltár. Mindkét vers két, előbbi hét, utóbbi nyolc soros, soronként 10-11 szótagos versszakból áll. A 137. zsoltár a letett hangszer, mint költői elnémulás toposzából indul ki, két versszaka két-két utolsó sorának aposztrophéjában Jeruzsálemhez és Arany Jánoshoz fordul. Elnémulásról szó esik a 71. zsoltárban is: „Segíteni se magamon, se máson, / a tett elől bezár a hallgatásom”. A 137. zsoltárban az elhallgatás a gyász kifejezése (lásd erről pl. Kálvin magyarázatát, mely szerint a parton, a földön ülő zsidók, mintegy el is lettek temetve, a testhelyzet a szélsőséges szenvedés kifejezésére alkalmas), de ez a gyász dac és ellenállás is egyben, a kiválasztottak elkülönülése az elnyomóktól. A harcot tüzeli a kín, a vér, és az emlékezés: „És fájó orcám rángjon majd a számhoz, / ha elfeledlek egyszer Arany János”. A vers beszélője közösségben él, tradícióban él, kiválasztottságának tudatában él. A 71. zsoltár beszédhelyzete még mélyebb, panaszos alaphelyzet. A vers címzettje ezúttal Isten, akit az eredeti zsoltárból idézve kér a beszélő, akin eluralkodott az emberileg elviselhetetlen szomorúság: „Légy sziklaváram”. A bujdosás kényszere és a beszédben való akadályoztatottság, ami az Ószövetségben a halállal rokon állapot (ugyanis a Seolban nem lehet dícsérni Istent), kiúttalannak tetszik. A 71. zsoltár beszélőjét szemben a 137. zsoltáréval hallgatása elszigeteli. De ebben a versben elszigetel a kín is. Lássuk, milyen más felhanggal jelenik meg előbb a 137., majd a 71. zsoltárban. „Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín” és: „s az együttérzés önmaga a kín, / nincs feloldozás, fogynak könnyeim”. Az emlékeknek a 71. zsoltárban csak „romteste” van, és az is csak „bekerít”. Az egyetlen „konok fogódzó az egykori hit”. Ez a fogódzó, amelybe kapaszkodni lehet: „de karomról ne vedd el a karod”. A beszélő Istennel karöltve olyan, mint a párosrímek, amelyekből a vers felépül. Istennel párban: Isten és az egyház mint a vőlegény és a menyasszony az Ószövetségben, sőt az Újszövetségben is megjelenik. Olyan mélyen, szervesen gyökeredzik a kép a keresztény kultúrában, hogy akaratlanul is vonzásába kerülhet a zsoltárparafrázis. Ha a Gergely Ágnes-féle 137. zsoltárral együtt értelmezzük a képet, a babiloni fogságbéli fogadkozást a 71. zsoltár ősz hajú beszélőjének hűsége hitelesíti. A zárlat közbenjárás: „őrizd őket, őrizd egyre jobban, / akik elestek itt a pogromokban”. Az elesettek emlékének őrzése költői tét, az emlékezés és emlékeztetés magányos kínja, hogy bár nem tud, mégis beszélni kell, hogy megszületett ez a vers is. Méghozzá a 137. zsoltárhoz hasonló módon, kötött formában íródott költői kiállás ez is. Egyedüli kiútként felragyogó költői megszólalás. Végezetül álljon itt az eredeti zsoltár 22. verse: „Én is tisztellek téged lanttal a te hűségedért, én Istenem! Éneklek néked hárfával, oh Izráelnek szentje!”

Tőzsér Árpád két zsoltárvariációja a 90. zsoltárra ugyancsak gazdag jelentéstartományt mozgat. A két variáció formáját, tematikáját, dikcióját tekintve is meglehetősen különböző. Alapszövegük Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítása. Az első, Füvek, hársak, virágok című vers szabadon hömpölygő, narratív szabadvers, s a formával összhangban fúj benne a szél: „Nem úgy jön a / fákból a szél, ahogy szánkból a sóhaj?”. A zsoltárfordítás apropóján beszél inspirációról, ihletettségről, a költészet hatalmáról, amely már-már eretnekségnek tűnik, a zsoltárokról, azok genfi fordításairól, a zsoltárok kulturális beágyazottságáról, kultúraköztiségről, reformációról. Szédítő és gyönyörű vers, amelyet a második variáció, Kérés a megnevezhetetlenhez kötött formája ellenpontoz a maga szerkesztettségével, rövid soraival, kérdésekben megakadó lendületeivel, Istenhiányával: „Rég megvontad magad / kreatúrádtól, s az / hajléktalan maradt.” … „Megnevezhetetlen!, / adj nekünk új hitet! – / Te megmaradsz minden / időben, de kinek?!”

A vers a genfi zsoltár szövegéből indul ki, és hozzá tér vissza, de mivel az istenkép kiüresedett a sorok mögött, csak ide-oda kering, mint a versben Isten kreatúrája a saját maga gyújtotta fényben, „haladásláng”-ban. A két vers két pontot jelöl. Az első azt, amikor a fordítónak saját nyelvén meg kell neveznie a megnevezhetetlent, és ettől megretten, a szent közel, a Lélek működésben. A második pedig azt, amikor ez a szent ijedtség már olyan távoli, hogy a valaha megnevezett neve is feledésbe merült, már nem jelent fényt, hajlékot, hitet, a Lélek csak hiányában van jelen. Tőzsér Árpád variációi érezhetővé, anyagszerűvé teszik a szent jelenlétét és hiányát is. Nagyon speciális, mégis szerteágazó, problémafelvetésében inspiratív alkotás, amelyhez érdemes visszatérni, mellette hosszabban időzni.

Móser Zoltán tanulmánya Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban című versével, annak is egy utalásával foglalkozik. A versben megfogyatkozott gyülekezet énekli a „drága Siont”. Az ének az ellenreformáció idején magyar, gályarabnak eladott prédikátorok éneke volt. A tanulmány egyúttal a gyülekezet későbbi elnéptelenedéséről is hírt ad. Tanulságos látni, hogy a templomi ének itt is a zsoltár szinonimájaként jelenik meg, akárcsak korábban Veszprémi Szilveszter esetében. A lapszám vége felé közeledve már kijelenthető, hogy a zsoltárról kialakult képzetek összességében olyan mértékben eltávolodtak a zsoltároktól, annyira tágan és szabadon értelmezik a zsoltár fogalmát, hogy lehetetlen lenne a feldolgozások alapján visszafejteni, hogy mi volt eredetileg az ószövetségi zsoltár. A szövegeket saját zsoltáros önmeghatározásuk köti össze a tematikus számban.

Az utolsó verses blokkban Solymosi Bálint, Borbíró Bíborka és Darvasi László izgalmasan eltérő megközelítéseit olvashatjuk. Közös bennük, hogy tematizálják a zsoltárok aktualitásának kérdését. Solymosi Bálint versfüzére (Én kintebb vagyok, mint a kerítésen túl) az eddig megszokottaktól eltérően közös mottóként irodalmi idézettel kezdődik, hogy a ciklus darabjait azután egyenként zsoltáridézettel zárja. A verseknek van narratív vonulata, amely élethelyzeteket ír le. Azzal, hogy a szakaszok végére illeszti a zsoltáridézeteket, megcseréli a parafrázis és az eredeti megszokott viszonyát. Az űrlapjelleg helyett, amikor az ember a zsoltár általános helyeit mintegy a saját aktuális élethelyzetével tölti ki (erről bővebben magyarul lásd például Simon T. László: Hozzatok szavakat magatokkal, Közelítések a zsoltárokhoz, Budapest, 2007. 66.), itt a beszélő helyzete idéz föl egy-egy zsoltárszakaszt. Felismerés helyett újrafelismerés történik. Mivel ez a zsoltárok magas fokú ismeretére utal, a szerkezet a zsoltárokkal való szoros, elmélyült viszonyt fejez ki. A zsoltár ebben az esetben magyarázza a versben megjelenítetteket.

Borbíró Bíborka írása más alapról indít, de szintén megjelenik az aktualitás kérdése a „tévéző Úr” képében. (Könyörgés a tévéző Úrhoz) A megszólíthatóság, a zsoltár mint médium alkalmassága kérdőjeleződik meg versében. Azokkal a megközelítésekkel rokonítható, amelyek a szenttől való távolság kérdéskörét az ember technikai fejlettségével összefüggésben láttatják. Ilyenek ebben a lapszámban például Miklya Zsolt, Vajsenbek Péter vagy Tőzsér Árpád szövegei.

Darvasi László a Legvidámabb zsoltár, / éppenséggel az Abbára hangolva című szövegében az „Abba” szójáték, a „legvidámabb barakkra” tett utalás, a magyar rögvalóságot megjelenítő vershelyzet és megszólalásmód a szocialista érát, Petri szövegvilágát, a szocializmus (pop)kulturális maradványait (mint amilyen például Boney M., és az elnyomásellenes 137. zsoltár feldolgozása, a Rivers of Babylon) idézi, ironikus kikacsintással úgy a posztmodernre, mint a zsoltárokra.

A diákmelléklet Szénási Zoltán tanulmányával visszatekint a régebbi zsoltárhagyományra. Babits két, a szakirodalom által a zsoltárhagyományhoz tartozóként elkönyvelt verséhez egy harmadikat kapcsol: a Zsoltár gyermekhangra és a Zsoltár férfihangra mellé a Fortissimo-t. Míg előbbi két vers a címe, addig a harmadik tartalmi jegyei alapján sorolható a zsoltárirodalomhoz. Összetartozásuk mellett érvelve Szénási ajánlatot is tesz a három vers egységként való olvasására, értelmezésére. A világirodalomról beszélve Babits kiemelt szerepet tulajdonít a zsoltároknak a líra történetében. Az ő verseiről szóló tanulmány a lapszám szép lezárásaként a kortárs zsoltárokat is hagyománytörténeti távlatban láttatja.

A Tiszatáj zsoltáros kiadása napjainkban ad hírt arról, hogy a zsoltárok és a magyar zsoltárhagyomány vitalitása nem, hogy nem csökkent, hanem még árnyaltabb, sokszínűbb, izgalmasabb lett, mint valaha volt. Nem csak a zsoltárokra vagy a mindenkori aktuális kulturális hatásokra reflektálnak a zsoltárfeldolgozások, de immár magára a zsoltárhagyományra is. Látszódnak tendenciák: némely feldolgozás a zsoltárok ószövetségi, némely a kereszt(y)én olvasatához kötődik szorosabban, némely a templomi éneket mint ifjúkori zsoltáros reminiszcenciát idézi fel, és van, amelyik a zsoltárokat történelmi/irodalmi/kulturális távlatban gondolja el. Istenkereső, istenhiánnyal küszködő vívódások és áhítatos lelkületből születő vallomások, imák sora tanúsítja, hogy a zsoltárok világa a líra számára ma is gazdag, és felfedezésre érdemes terület.

Tiszatáj, 2022. december, Eredet és parafrázis – A Zsoltárok könyvének aktualitása